Megannyi fény gyúlt odafenn,
s mennyi fény hunyt ki idelenn...
Bennünk mélyen szánt a fájdalom,
életed tovaszállt, mélybe szállt...
Hiányod végtelen mély űrt hagyott,
elmentél, és mi árván maradtunk.

Mosolyod nem pótolja semmi sem,
s nem simogatsz már meg sohasem.
Arcod s lényed csak bennünk él...
Nem vagy itt, pedig kellenél!

Mondd, Anyu, te melyik csillag lettél?
Látod-e, hogy mit teszek?
S hogy már mekkorák a gyerekek?
A legkisebbiket nem is ismered!

Mondd, Anyu, hol keresselek,
hogy még egyszer megölelhesselek,
s hogy foghassam két kezed?
Mondd, hol keresselek?

Mondd, Anyu, hol keresselek,
hogy elmondhassam örömöm s bánatom?
Éget, mar, fáj nagyon-nagyon!
Mondd, hol keresselek?

Hol keresselek Anyu? Merre menjek?
Hogy visszahozzam, azt, mit nem lehet!
Hogy átadjam azt, mit már nem lehet!
Mondd, hol keresselek?

Telnek az évek, s a gyász néma.
Ott állok, hol már csak állni lehet,
sírodon csokor és gyertyafény...
jelezve azt, hogy messzire mentél.
Fenn az égen fénylő csillag lettél,
s fehér ruhás angyalok közé kerültél.
Fényed szívünkben nem huny ki soha,
velünk vagy és mégis oly tova...

/ Szabó Imre /