Már csak olyan világban érzem jól magam,
ahol még vannak értő és cinkos istenek,
kik tudják, hol s miért csuklik el szavam,
várnak, ha gyónni nyíltan még nem merek.
Fákat és folyókat látok, meg sétálgató,
fürdőző szenteket. Az elmúlás
gyöngéd lassúságát vágyom,
mit most kapkodva,
vétkezve kergetek.
És persze
mindebbe
csöndet is álmodok.
Amolyan mozgással szüntelen telit,
ahogy katedrálisok hűvös oltára fölött
tartja az idő kőangyalok lebbenő szárnyait.

/ Kurdi Péter /