. . . . . . . . . . . . . . . . . .

És ne vedd komolyan, amit dühömbe mondok,
hiszen nem gondolom komolyan, tudod jól!

De sose hagyd szó nélkül, ha olyat tennék,
ami rám nézve szégyen – s közvetve rád is!

Bár mindenki csak magáért felel:
te nem tehetsz rólam, én se rólad.

Mégis! Valahogy tükrözzük egymást,
ha nem is vagyunk egyformák, nem!

Te – te vagy, én pedig kezdettől – én.
Kérlek, ezt soha ne felejtsd el!

De a győzelmem a te győzelmed is,
és a bukásom, az is részed.

Ahogy minden elfáradásom,
részed minden feltámadásom.

De ne szólj bele a dolgaimba!
Ne írj nekem elő soha semmit!

És ne kérdezgess fölöslegesen,
de közömbös se légy, látszólag se!

Legyen egy mérleg a kezedben,
de ne tégy mérlegre mindig mindent!

Tudd néha behunyni a szemed,
de ne úgy, mintha a cinkosom volnál!

Mindazonáltal ne felejts el törődni velem,
ne felejts el aggódni értem!

Sírj, mert nincs gyógyszer a világra,
s ne vond meg tőlem a bizalmadat!

Mit tehetnél még értem, anyám?
Viselj el minden időben!

És égjen a villany az ablakodban,
mert néha éjszaka fölnézek.

/ Kántor Péter /