Napok óta didergek,
lefagy a kezem.
Kesztyűt kéne hordanom,
most már azt hiszem.
De a kesztyű, meg a sál
eltűnt valahol,
ki kellene kutatnom
az ágyam alól.
Míg a kesztyűm elrejtve
pihen, azt hiszem
holnap reggel biztosan
lefagy a kezem.
/ Mentovics Éva /
Égből száll a pihe hó,
földet érve tocsogó.
A sportcipőm latyakos,
szőnyegünk meg maszatos.
Megtörlöm a lábtörlőbe,
galiba így nincs belőle.
Röpül a hó, fehér labda,
hógolyót kapsz a nyakadba!
Esdekelőn a Napra nézek.
– El ne olvaszd, szépen kérlek!
/ Péter Erika /
A dohányzásról pofonegyszerű leszokni. Én magam is legalább százszor megtettem.
/ Mark Twain /
Hogyha pályád ellenébe
Küzd az álnok vad gőgjébe,
S tőrt hány minden lépteden;
S nincs ki nyújtson hív oltalmat
Vészhozó ösvényeden:
Menj! s temesd el bús fájdalmad
Hol reád vár szent magány;
S vonj korlátot álmaidból,
S alkoss ideáljaidból
Szebb világot alkonyán.
/ Kölcsey Ferenc /
Így szoktam ezt: ha száll az alkonyat,
az üres templomba besurranok.
Egy lélek, aki Istent látogat.
A szentek komoly arca rámragyog.
Ha násznép járt ma itt: feledve rég,
és mise sincs, se karinges papok,
az oltáron két öröklámpa ég,
az Istenemmel egyedül vagyok.
A templom üres, a lelkem tele.
Megértjük egymást, pedig nincs szavunk,
itt állok, szemben állok Ő vele
s nem látja senki, hogy együtt vagyunk.
Állok, térdre nem hajt a vágy hatalma
csak fürkészem a nagy Akaratot;
úgyis addig állok, míg Ő akarja
s ha nem akarja: összeroskadok.
Olyan végtelen áhitat fog el,
mintha erdőben néznék csillagot,
ahol az örök, ős csend ünnepel,
pedig – csupán egy templomban vagyok.
/Reményik Sándor /
Az ablakot résnyire kitártam.
Néztem: a szél a függönyt emeli.
Dühöngtem kissé. Végül azt kívántam,
hogy pusztuljak én, de jó legyen neki.
Lent a város összevissza mozgott.
Az érzelem bár megrekedt Budán,
de összebújtak pesti lelkironcsok,
s elment megint egy péntek délután.
Nem reméltem. Tudtam azt, hogy nem bánt.
Négyéves most a kislány, kit nevel,
és fontosabb jelenleg nálam az, hogy elvált -
de játszottam, hogy rég nem érdekel.
Megszokásból végül inni kezdtem.
Nem bújtam hozzá aznap senkihez
és mentséget sem másokban kerestem,
csak tűnődtem, hogy kettőnkkel mi lesz.
Mindkettőnket megtart már az élet,
sokat tanultunk, többre nem tanít,
komoly szülők neveltek félre minket,
belénk pakolva minden gondjaik.
S mert munka mellett társat nem találtak,
ezt a luxust nem tartjuk mi sem
dobjuk magunkat kedves pótanyáknak,
de legvégül már nem kell senki sem.
Nem számít, hogy végül majd mi bont szét.
Bármi lesz, történjék meg, hagyom.
Azt kívánom, éljen túl a szomszéd,
s helyettem is csak tartsa fenn fajom.
És míg a dolgok jól benépesülnek,
elténfergek, mert nincsen semmi más,
e szép országban minden este ünnep,
és nemzedékem nettó génhibás.
Most fúj a szél a jéggé hűlt szobában.
Már bújnék is, de látom, nincs kihez.
Az ablakot, lám, résnyire kitártam,
s precíz lett minden, kőkemény, hideg.
Szép ez így, hogy minden mozdulatlan,
és szép ez így, hogy senki sincs velem,
ki hozzám ért, az éljen boldogabban,
és azt kívánom, tényleg így legyen.
/ Jászberényi Sándor /
Fél és remeg,
kétségbeesve vár.
Ez a legnehezebb,
hogy nem találja dolgát.
Hiszen ez csak csipetnyi
kalcium-karbonát,
propán,
bután,
de igazán.
/ Horváth Szonja /
A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.
Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.
Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.
- Cicus! - szólt oda a falábú házmesterkislány. - Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?
Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.
Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány - őt nézték cicának - meghökkent. Így még nem beszélt vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.
Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik.
Sőt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmesterkislánynak születik?
De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el sem tudta képzelni.
/ Örkény István /
Egy fog éneke
már kilazulok.
Ha kell: vigyázni kell rám.
Rágni, velem? Nem