Vízben a hal él,
Késen az él hal,
Mert élettelen,
De nem életlen.
Néha véletlen
Vízben hal a hal,
Másik hal, ha él
Ilyen halat fal.
Hal a késtől fél,
Mint borsótól fal.
Halkésen az él
Elkés, mint a mail,
Ha a net nem él,
S nem vág s nem két fél
Lesz a meghalt hal,
S őt így egyben fal
Fel a falafel
Árus kinek fél
Foga halra fűl.
Halon nincsen fül,
Így hát nem is hall,
Nem lehet élhal,
S irigysárgán hull…

  / Szepessy Gábor (Frady Endre) /

De érdekes volna,
ha kutyabál volna,
s farsangnak napján
minden kutya
bálba gyalogolna,
nagy kutya is,
kis kutya is,
kit csíp még a bolha.

Komondor kényelmes,
lassú táncot ropna,
Puli Pali csárdást,
ahogy meg van írva;
sötét szőre, bozontja
a szemébe lógna.
Csau csacsacsázna,
a foxi bokázna,
a többi vén kutya meg
leülne a hóba.

/ Csoóri Sándor /

TÉL

 meg-meglódulnak
s torlódnak perceim. Be-
fagy folyó évem 

GYEREKBLOG-MÓDRA

 Jó volt, csak aztán
bepisilt az ég és a
játszásnak annyi.

EGY AJÁNDÉK ELHÁRÍTÁSA

 Ne adj igazat.
Neked túlsokba kerül;
nekem meg épp van.

TÁRSASÉLET

 fölkereslek, hogy
ne kelljen rádöbbenned:
magamrahagytál

MŰHELY-HAIKU

Talán hozzá se
nyúlj. Csak nézd és nézd, míg csak
gyönyörű nem lesz.

/ Fodor Ákos /

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek. 

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény. 

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak. 

Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

/ Ady Endre /

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó:
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.

/Radnóti Miklós /

A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,

a pára tartja tenyerén,
a semmin űl a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.

Minden fehér, csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,
és térdét öleli a szélben.

/ Szabó Magda /

Az ölelés, tudod,
nem köt a korhoz.
A megfáradt szív is,
örömöt hordoz.

Lenni kell álomnak,
lenni kell oknak,
– legyen céljuk
a fáradt karoknak!

Ölelés, és mosoly?
– Várja a lélek!
Érzi, – még itt vagyok,
– érzi, hogy – élek!

Szeretet parazsát
ne hagyd kihűlni!
A lélek fájdalmát
arcodra ülni.

Tárd ki a szívedet,
élj szeretettel!
– Öleljen, örüljön,
míg él, az ember!

/ Aranyosi Ervin /

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. 
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. 
Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. 
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. 
Hát akkor mi? 
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára. 

Sóhajnak beillő szózat egy ismeretlen rendeltetésű vasdarabhoz, mely a történelem viharain keresztül szép csöndben meglapult egy limlommal tele ládikóban, mert se nagyapámnak, se apámnak, se nekem nem volt merszünk szemétre dobni, és az utánam jövőnek se lesz 
-Túlélsz, pöcök. 

/ Örkény István /

Álmaidból szőjj puha takarót,
s terítsd magadra,
mert kint hideg van.

Sződd nagyra,
hogy nekem is jusson belőle,
mert én is fázom.

Sződd még nagyobbra,
hogy mindenkit betakarhass vele,
mert hideg a világ és idegen.

Énekeld el az álmaidat,
és táncolj hozzá.
Dalod legyen melegem, táncod erőm.

Serény kezekkel öltsd a szálakat,
készítsd el hamar, mert fázom.
Siess, hogy minden a helyére kerüljön,
mielőtt lemegy a fény.

Énekelj nekem,
suttogva tündér-éneket,
hogy gyönyörű álmunk legyen,
míg csendben alszunk,
s feledjük a fagy-sötét éveket.

/ Őri István /

Kisleány, mi bánt? 
Egy belső hang tűnődik, s rám kiált: 
No, ugyan már ne sírj, 
Nincs is miért, 
Csak azt ne mondd megint: 
hogy nincs, ki ért. 
- Tudod csak az, 
(No, nem panasz) 
Csak úgy van ez, hogy millióból egy, 
(hisz tudom, tizenkilenc, 
s egy híján húsz is egyre megy) 
de miért van az, 
(sosem panasz) 
Hogy milliárdból is érte nyúlna 
ügyetlen kezed, 
S csak ő, csak ő, ki nincs most itt veled? 
Talán igaz, hogy jobb van mindeniknél, 
de hogy van az, hogy jobbat, 
(Jó-jó tán nem ismerek) 
de képzetem zugában sem lelek. 
Nem tudom, hogy lehet, hogy kétes hírű 
Pajzán fantáziám, 
Még te sem segítesz nekem, 
hogy megteremtsd, ki jobb őnála, 
no, hisz látom már úgyis hiába. 
Pont olyan, mint millióból egy, 
Ki zúgó árnak ellenébe megy: 
Te vagy a végtelen nekem, 
A végtelen plusz egy, 
S egy végtelenből mínusz kis alak, 
majd egyszer talán végleg ittmarad. 
Tökéletes vagy. 
Talán csak nekem, 
(a többiek lelkét nem ismerem.) 
Hogy lehet, hogy nélküled 
én már nem én vagyok, 
s melletted e szem is oly másképpen ragyog? 
Elkopott a fal. Igen, a tapéta szakadt, 
s e kisleány annyiszor csúszott le a vén falon, 
hogy annyi búzát nem őrölt malom, 
És könnyeivel küzdve kardot ragadott, 
hogy minden este újonnan legyűrjön, 
és vaktában kaszabolt mindenféle elvet, 
és filmekből remélt újból szerelmet, 
hogy annyiszor mondta már, 
hogy **** ne menj el, 
Mit kezdjek nélküled ölelő kezemmel? 
Igen-igen, megváltozom, 
A hibáimat összefoltozom, 
Találj meg, elveszek: 
Kérlek****, ígérem, jó leszek. -

/ Zemen Orsolya /