Te még hiszel a csodákban?
Talán ott ülsz a mesék tengere partján,
vigyorogsz vagy könnyeid hullajtod,
függően attól, milyen a történet.
Hát, ha így van, hallgasd az enyémet!

Falum hagyva a por-ette úton,
bánatos kutyák ugatják a semmit,
elhagyott tanyákon láncra verve,
már egy hete nem kaptak enni.
Fájdalmas vonításukat bele-beleszőve
ugatnak ki a parlagon hagyott, üres legelőre.
Gazdáért kiáltoznak és vízért,
száz kortyért vagy legalább tízért,
mélyen a kövestől senki sem hallja meg.
Mi lesz veletek elhagyott ebek?
A lánc erősen tart kutyát, rabságot,
és kutya nyelven – fohászok - az eget
nem ostromolhatjátok!
Ostobák szegények. Mit sem törődve e ténnyel,
vakognak tovább és zörögnek
az üres pléhedénnyel.
Közben kamionok húznak légörvényt magukkal,
s a betonúton csattogó kerék
reményt ad. Itt az ember,
itt az ebéd!
Tovább suhannak és a hermetikus fülke kizárja,
hogy beszűrődjön oda az éhesek könyörgő imája.

Turista csapat halad a nyárfás közötti úton,
- jószívű gyerekek, kiket nevelő kísér -
„Az idegen kutyákkal vigyázzatok!”- üvölti
vöröslő arccal, ahogy csak a torkán kifér.
Megszeppenek az ifjak, firtatni nem is merik,
pedig most tehetnének egy kis jót, egy kis emberit.
Így az éhező párák tovább csaholnak
minden erejükkel, pedig már félig holtak.

Dzsip túrja a fövenyt, vadászok zötykölődnek rajta,
kétcsövű lóg vállukon. Zöld ponyva alá bújtak,
ha mozgást látnak, kapásból lőnek,
halált osztva őznek és nyúlnak.
Hallják ám a kitartó, keserves ugatást,
s két gyilkos söréttel torolják meg,
hogy zajt csaptak az éhező ebek.
Egy kis időre el is kushadnak, meglapulnak csendbe’ -
elbújnak széldeszka házukba,
az egyetlen elérhető helyre.
Amazok tovább csorognak, újból csőre töltve,
s a fák között eltűntek, talán mindörökre.

Sokáig lapulnak, de szomjuk és éhük kínzó,
újra nekifeszülnek a kitartó láncnak,
hol előre, hol felfelé rángatva ugrálnak:
esélyük semmi, csak erejük fogytán,
hasztalan vesztik el azt a keveset,
elnyűtten a földre rogynak, fáradtan hevernek,
a hideg őszi föld hűti testüket,
Öli őket és a bundájukban hemzsegő nyüvet.
Várják türelemmel a végítéletet.

Mesém, hogy mégis teljes legyen
- az igazságot tárva fel -,
régi gazdájuk nem volt embertelen,
törődött ő a kedvenceivel.
Szerette őket, s amije lett, az a kevés,
szívesen osztotta meg, s az evés
nem csupán gondolat volt.
Tanyáját nem önszántából hagyta el,
a harcot szíve adta fel,
s a betegség könnyen végzett
a legyengült, öreg szervezettel.
A rohamkocsi is csendesen gurult ki a kapun,
hisz a meszes vérmotor hirtelen megállt,
nem indult újra, többet nem kalapált.
Így maradtak magukra, róluk többé szó sem esett,
s az idő múlásával a láncosokról
mindenki megfeledkezett.

Nos hát, csodák csak a mesében vannak,
még ha aprók is azok:
a bokrok mögül jöttek
biztató zajok.
Egy kopott batyus, szakadt ruhás ember
szakállba bújt arca vérveresre cserzve,
apró, élénken csillogó szemmel
a tüskés bokrokat kicselezte.
Úgy termett ott,

nem hezitált az állatok láttán,
a szütyő szája kinyílt,
azé, ami ott lógott a vállán.
Belenyúlt, s egy-egy olcsó kolbászdarabot
a reménykedő tekintetű kutyák elé dobott.
Az ágas kúthoz lépett,
vizet húzott vödörnyit, s a káváról leemelve
karcos hanggal nyugtatott,
majd óvatosan - a porba fordult tálakat -
egy öblítés után vízzel telemerte.
„Igyatok csak!” – biztatta a mohókat,
s közösen örültek minden lenyelt kortynak.

A házatlan csavargó a kunyhót méregette,
már el is képzelte, hogyan rakja rendbe.
Lakna ő ott, míg el nem zavarják,
és munkára fogta vékony, inas karját.
Költözködése nem tartott sokáig,
a kicsi ház nem lett holmijával tele,
csak a rajta lévő ruha, 
s az elnyűtt batyuja volt vele.

Maradt hát, kertet kanyarított
a maradék, szétszórt deszkákból,
két masszív kutyaólat ácsolt,
rongyokkal bélelte a hideg ellen,
s a láncokat a sebes nyakakról levágta.
Farkcsóválva köszönte meg
két újdonsült barátja.

Ezzel a mesém a végéhez is ért.
Lezárom a befejezést - így kerek és boldog:
a tanulság, remélem, beszél önmagáért,
hogy ki oldotta meg végül is a dolgot.

/ Herczeg Zoltán /