Kisleány, mi bánt? 
Egy belső hang tűnődik, s rám kiált: 
No, ugyan már ne sírj, 
Nincs is miért, 
Csak azt ne mondd megint: 
hogy nincs, ki ért. 
- Tudod csak az, 
(No, nem panasz) 
Csak úgy van ez, hogy millióból egy, 
(hisz tudom, tizenkilenc, 
s egy híján húsz is egyre megy) 
de miért van az, 
(sosem panasz) 
Hogy milliárdból is érte nyúlna 
ügyetlen kezed, 
S csak ő, csak ő, ki nincs most itt veled? 
Talán igaz, hogy jobb van mindeniknél, 
de hogy van az, hogy jobbat, 
(Jó-jó tán nem ismerek) 
de képzetem zugában sem lelek. 
Nem tudom, hogy lehet, hogy kétes hírű 
Pajzán fantáziám, 
Még te sem segítesz nekem, 
hogy megteremtsd, ki jobb őnála, 
no, hisz látom már úgyis hiába. 
Pont olyan, mint millióból egy, 
Ki zúgó árnak ellenébe megy: 
Te vagy a végtelen nekem, 
A végtelen plusz egy, 
S egy végtelenből mínusz kis alak, 
majd egyszer talán végleg ittmarad. 
Tökéletes vagy. 
Talán csak nekem, 
(a többiek lelkét nem ismerem.) 
Hogy lehet, hogy nélküled 
én már nem én vagyok, 
s melletted e szem is oly másképpen ragyog? 
Elkopott a fal. Igen, a tapéta szakadt, 
s e kisleány annyiszor csúszott le a vén falon, 
hogy annyi búzát nem őrölt malom, 
És könnyeivel küzdve kardot ragadott, 
hogy minden este újonnan legyűrjön, 
és vaktában kaszabolt mindenféle elvet, 
és filmekből remélt újból szerelmet, 
hogy annyiszor mondta már, 
hogy **** ne menj el, 
Mit kezdjek nélküled ölelő kezemmel? 
Igen-igen, megváltozom, 
A hibáimat összefoltozom, 
Találj meg, elveszek: 
Kérlek****, ígérem, jó leszek. -

/ Zemen Orsolya /