Ez a szív már régen és örökre elárvult
De a gondolat bátor s odafönt
Bús felhők fölött vörös csóva tovaszáguld,
Mignem elaltat, elringat a csönd
S érzékeim álmodva zsonganak s mind ami már múlt
Lassan bókol felém s bágyadt bánattal köszönt
S mint élénk mécstüzek, az elhagyott templomban kedvökre ha égnek:
Apró látomások közelednek színesen s meghitten örülnek az éjnek…

Hűs szél indul eközben s nyilt éjre kibomlik az alkony
S a csillagtárs pislákolva neveti odafenn bús gyönyöröm
S a kövér árnyak közelembe huzódnak, mielőtt elalszom.

/ Füst Milán /