Előszó / részlet /

Akármit írok még életemben, önéletrajzhoz ez hasonlít a leginkább. Azért adtam neki a Börleszk címet, mert groteszk helyzetpoétikum - akárcsak a filmbörleszkek, kiváltképp Stan és Pan filmjei, valamikor réges-régen.
Arról szól, hogy mire emlékeztet engem az élet.
Életem korlátozott mozgásomnak és értelmemnek megannyi próbája. Szüntelenül.
Stan és Panban véleményem szerint az volt a legviccesebb, hogy esőben-hóban állták a sarat.
Utolsó leheletükig hajlandók voltak tisztességes alkut kötni a sorsukkal, és ezért voltak oly észbontóan imádnivalók és mulatságosak.

Szerelem nemigen akadt a filmjeikben. A helyzetpoétikumot gyakran szolgáltatta házasság - na de az egészen más. Az is csak próba - némi komikumlehetőséggel, feltéve, ha mindenki jóhiszeműen adja be a derekát.
Szerelemről szó se volt. És mert gyerekkoromban, a Nagy Gazdasági Válság idején, szüntelenül Stan és Pan szállt a fejembe és beszélt a lelkemre, vélhetőleg azért tartom természetesnek, hogy még csak szóba sem hozom a szerelmet, ha az életről értekezem.
Mivelhogy nem tartom fontosnak.
Hogy mit tartok fontosnak? Azt, hogy az ember tisztességes alkut kössön a sorssal.

Van énnekem némi tapasztalatom a szerelemmel, vagy legalábbis azt hiszem, habár a szívemnek legkedvesebb tapasztalatok inkább az "elemi tisztesség" kategóriába sorolhatók. Valakivel rendesen bántam egy darabig, vagy éppenséggel iszonyatosan sokáig, és viszonzásul az illető is rendesen bánt velem.
Szeretetnek, szerelemnek vajmi kevés köze volt ehhez.
Meg aztán magam sem tudom, hogyan szeretem az embereket, hogyan a kutyákat.
Gyerekkoromban, amikor épp nem néztem filmvígjátékot vagy nem hallgattam rádiókomédiát, kritikátlanul szeretetteljes kutyáinkkal sokat hemperegtem a szőnyegen.
Ma is gyakran megteszem. Én még javában bírom, amikor a kutyák már rég elunták, belezavarodtak, elröstellték. Én akár örökké is bírnám.
Hehe.

Történt egyszer, a huszonegyedik születésnapján, hogy három fogadott fiam egyike, aki épp indulóban volt az Amazonas őserdejébe, a Békehadtesthez,
azt mondja nekem :
- Tudod-e, hogy sose öleltél meg?
Hát megöleltem. Összeölelkeztünk. Igen kellemes volt. Tisztára mintha a szőnyegen hemperegnék a hajdani dán dogunkkal.

A szeretetet nem keresi az ember, hanem találja. Véleményem szerint ostobaság kutatni utána, meg aztán igen gyakran ártalmas is.
Szívből kívánom, bárcsak mindazok, akik a közhit szerint szeretni tartoznak egymást, így szólnának egymáshoz két pofon között :
- Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet.

/ Kurt Vonnegut /