Pogány imára roskaszt a föld, féltérden
zsibbadok, a kerítés-ketreces világ
e fölparcellázott, füvekkel bélelt éden,
a gyomok gúzsában bont csírát.
Hangyahad, lótücsök, vakond járta,
talpalatnyi futóhomokját birtoklom.
Gyűrűs kút körül betonjárda,
levélpoloska billeg ribizlibokron,
amely magvas bogyóit szüretre termi.
Mézét-savát ínyes élvezet
szürcsölni, ízlelni.
A fészerben fészkelő hőség rezeg,
forrósodó bicajgumi, lapát.
Hátul porlepte fűnyíró gép kucorog,
kajla lemezásó, fényes nyelű kapák.
Kint lázába fáradtan csorog
alá a nap, de a lucok lábánál már este
van; felhők lomha uszályát
vonszolja égi vontatóhajók párateste.
Szárazon pergő homokba orcáját
lehajtja néhány fehér liliom lányka.
Pogány imára roskaszt a föld,
szava elszáll szélirányba,
s körmöm alatt feketével megjelöl.

/ Molnár Jolán /