Közöttünk járnak - jól ismerheted -
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran -
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.


S közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

/ Áprily Lajos /