Hosszan elidőzni, állva
vagy ülve, mindegy.
Másodperceket számolni,
aztán beleunni.
Az otthon hagyott könyvedet bánni,
majd rögtön megbánni
a megbánást, mert a bőröndödön így is alig tudtad behúzni
a cipzárt. Labirintusnak tűnni,
idegesen egy kijáratot keresni,
ahol végre el tudod hagyni
magad. Egy kósza gondolatként létezni,
ami épp felvillant a fejedben, és meghatározni,
hogy most ő határoz meg. Sírni.
Nem úgy, mint amikor nem akartam emlékezni,
Hanem tényleg elfelejtettelek.

/ Nagy Kata /