A fenyő úgy látta, hogy a Nap
kilendül helyéből: föl-le-föl-
lódul néhányszor, majd elszáll,
mint egy parittyakő, rést ütve
a végtelen ég falán; még hallotta,
amint recsegve-ropogva beomlik
a magasság; fölsuhant előtte a
szemközti sziklafal, mint a liftakna
oldalán az egymásba torlódó,
kivilágított emeletek;
egy madár riadt röpte,egy bokor ijedt arca,
és valószínűtlen hosszúra nyúlt
fűszálakkal: a föld, a föld.
A döndülést már nem is hallotta.
Fekszik a maga rontotta csapáson, s a
holtak nyugalmával tűri, hogy ágait
lecsapdossák, hogy valódi nagyságát
lemérhessék a hüledező fejszések, akik
maguk sem gondolták ekkorának.

/ Kányádi Sándor /