Vattacukrot sodorgat a szél
körbe-körbe a fák kontyára.
Sunyin settenkedik a tél,
ősz-lábakon a nyári tájra.

Sziromlányok vénülnek magukba,
hervadásuk zörgő szélkacagás.
Könnyet ejtenek a reggelek szavukra,
gyöngyeikben tünékeny ragyogás.

Fényszemekkel mosolyog a rét,
mint sírás után megbékült gyermek.
Karjait a Nap már nem tárja szét.
Aludni indulnak a kertek.

Úszik, lebeg, csobog az idő,
menne is, maradna is itten.
Volt, van és mindig lesz jövendő
... és mosolyog, csak mosolyog az Isten...

/ Molnár Rózsa /