Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

/ Tóth Árpád /

1. Vadidegenek idejét ne pazaroljuk.

2. Az olvasó legalább egy olyan szereplőt igényel, akiért szurkolhat.

3.Minden szereplőnek akarnia valamit, még ha az a valami csupán egy pohár víz is. 

4. Minden mondatnak az a dolga, hogy vagy a figura megértését, vagy a cselekmény kibontakozását segítse elő.

5. A történet végéhez minél közelebb kell tenni az elejét.

6. Legyünk szadisták. Bármennyire kedvesek és ártatlanok a főszereplők, mérjük rájuk a lehető legszörnyűbb csapásokat. Hadd lássa az olvasó, hogy figuráink miféle matériából készültek.

7. Csak egy személynek tetsszen amit írunk. Ha sarkig kitárjuk az ablakot és az egész kerek világot magunkhoz akarjuk ölelni, a regényünk csúnya tüdőgyulladást kap.

8. Minél előbb mindenbe avassuk be az olvasót. Fenébe az izgalmakkal. Az olvasónak olyan tökéletesen tisztában kell lennie, hogy mi miért és hol történik, hogy ha netán az egerek megrágják az utolsó lapokat, maga is befejezhesse a könyvet.

(....ölelés világnapja....francba...még mindig nem tértem napirendre fölötte...)

Kerengnek a varjak,
tollvégüket sajdítja az időváltozás.

Alázatos csöndességgel rogynak térdre a napsugarak,
haldokló gőgjük mea culpázza az eget,
de nincs megbocsátás.

A szél kézcsókjától kihullik a fák haja,
lila őszirózsa hajt fejet önmaga előtt.

Álmos kisdiák viszi hátán a tudás súlyát,
meg-megbotlik.
Vajon
mire gondol?

/ Molnár Rózsa /

Könnyelmû, bolondos fajta vagyunk.
De októberben nagyon félünk.
Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

Gyümölcsök helyett kis szobánkban
a polcokra meséket rakunk,
duruzsoló, piros, érett meséket:
fehér idõkre kellenek.

Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
- hiszen annyi van, annyi van! -
rövidke négy hónapig, öt hónapig
bizton eltartanak.

Vacogva megcsókoljuk egymást.
Aztán egy egész lompos fenyõ-erdõt
húzunk magunkra takarónak:
Téli álomra térünk.

/ Dsida Jenő /

End

mennek

lógó fejjel
magányukba bújva

a fénykörön túl
a sötétbe

egyre mélyebbre
egyre messzebbre

hogy ne is legyen mód
a visszaútra

        *

Oda-vissza

bezárkóztam önmagamba
néha kopogok
néha bekopognak

tovább nem megy

/ Tasnádi József /

A boldog családokban anya és apa
szeretik egymást mindhalálig,
a gyerekek fejlődése a szakkönyvekben
leírtakkal megegyező,
problémák nincsenek, ha igen,
együtt oldják meg, a megoldás részei.
A légkör egyenletesen meleg,
akár a szabályozott fűtésű szobákban,
jeges fuvallatok nem furakodhatnak
be orvul réseken.
A boldog családok stabilak,
mozdulatlanok, akár a szentképeken.

JaJ
Kiált a lomb a fára jaJ
Míg kibújok meggyötör a gallY
Nékem is fájsz így felelt az áG
S felnyöszörgött minden egy viráG
Fáj kibújni Fáj kibújni FáJ
Visszahúz az alvadó homálY
S minden sejtben borzongott a kíN
Jaj be fájnaK
AprÓ
BimbaiM
Földre
dőlne
már a
törzse
össze
törne
össze
törne?
reszket minden csepp ere
- - - - - - - - - - -- - - - - -
s kész a nyíló gesztenye

/ Nemes Nagy Ágnes /

"Szeretni valakit annyit tesz, mint jobbá, könnyebbé, szabadabbá tenni az életét. És persze nem várni érte semmit cserébe...

Legtöbben csak akkor merünk változtatni, ha már elviselhetetlennek érezzük azt, amiben vagyunk. Nem a szabadságvágy, hanem a félelem irányítja a sorsunkat. 

Feldmár a félelemnélküliség prófétája. Bármiről beszél, mindig ugyanazt mondja: merj élni! Ne hagyd, hogy a hiedelmeid megbénítsanak. Különben úgy fogsz meghalni, hogy nem is éltél."

 / Feldmár András /

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

/ Reményik Sándor /