Már csak olyan világban érzem jól magam,
ahol még vannak értő és cinkos istenek,
kik tudják, hol s miért csuklik el szavam,
várnak, ha gyónni nyíltan még nem merek.
Fákat és folyókat látok, meg sétálgató,
fürdőző szenteket. Az elmúlás
gyöngéd lassúságát vágyom,
mit most kapkodva,
vétkezve kergetek.
És persze
mindebbe
csöndet is álmodok.
Amolyan mozgással szüntelen telit,
ahogy katedrálisok hűvös oltára fölött
tartja az idő kőangyalok lebbenő szárnyait.

/ Kurdi Péter /

               Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.

/ Kosztolányi Dezső /

Közöttünk járnak - jól ismerheted -
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran -
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.


S közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

/ Áprily Lajos /

Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,

keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.

De csak veszíthetsz mindenféleképpen:

a múltadról a változás lemetsz.

Hiába viszel el mindent magaddal:

könyvet, törölközőt, edényeket -

itt marad majd a konyha és az udvar,

a házban hagyod majd a lényeget.

A homokozót, a garázst, a macskát,

a fal sárgáját napnyugta előtt,

a kopott, poros udvarban a hat fát,

az ólmos, mégis édes levegőt.

Vidd el levágott muskátli-palántád,

keress neki egy napos ablakot.

Ha itt hagyod a virágzó akácfát,

keress helyette másik fát, hatot.

Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted

dönteni minden változás felől.

Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,

mielőtt régi házad összedől.

/ Szabó T. Anna /

Éjjel-nappal
forró katlan,
a hőség ki-
bírhatatlan.

Minden ház, mint
egy-egy kályha,
s mintha lépnél
eleven parázsra.

Se egy szellő,
se egy felhő,
se nyugatról
se keletről.

A nap mintha
megállt volna,
az éjnek is
nap a holdja.

S az utak, mint
sárkánynyelvek,
valósággal
sisteregnek,

s ugranának,
ha nem volna
híd alattuk,
a folyóba.

/ Kányádi Sándor /

Jó volna lenni búzavirág-módra:
Ülni tövemen csendességgel,
És napra, rétre, aratókra
Rámosolyogni halkan, kéken,
Békességgel.

Ne lenne közöm semmi, semmi
Tevés-vevéssel, hangossággal:
Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
És dicsérni a boldog Istent
Boldogsággal.

/ Sík Sándor /

Én nem futok.
Nincs miért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:


Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

/ Reményik Sándor /

Amikor csalódsz a barátodban,
az rossz érzés,
amikor csalódsz az emberekben,
az rossz érzés,
amikor csalódsz a világban,
az rossz érzés,
s mikor csalódsz magadban,
na, az a legszörnyebb érzés...

Amikor tudod,
hogy tudtad volna jobban,
s tudod azt, hogy
csináltad már jobban,
amikor tudod azt, hogy
többre lettél volna képes...
ezek a gondolatok játszódnak le
ilyenkor bennem.

Most csalódtam magamban
nagyot... nagyot...
nem legelőször,
de ez most szíven csapott...

Nyomot hagyott legbelül,
ott a lelkemben,
csalódtam én már ezerszer,
de ez most más,
úgy látom, vélem,
magamban csalódtam én
s összetörtem a szívem.

/ Rózsa Andrea /